Se jel,se láng..csak csönd..

	Sokat gondolkodom mostanában ki is vagyok, milyen vagyok, de nem tudom. Összesen egy olyan ember vagyok, aki mindig ott van, ha valakinek szüksége van támaszra, aki mindenkit meghallgat, segít, hogy a másiknak jobb legyen. Vannak olyan napok, mikor minden jó, fullon jókedv, felhőtlen kacagás, party barátokkal, éjszakai hosszú beszélgetések, mindenen mosolygás, semmi egyedüllét. Álmodozás egy szebb világról... De van, mikor mindennek az ellenkezőjét szeretném. Mikor rám tör a rosszkedv, szótlanság, és olyankor csak nézek ki a fejemből... Olyankor szükségem van társakra és egyben mégsem. Beszélnék ugyan, de fölöslegesnek tartom, mert úgysem értenek meg, vagy lehet megértenek, de félek, hogy mégsem. Igen, vannak barátaim, kevés ugyan, de őszinte talán. Mindenki játszik egy szerepet, ahogyan én is. Csak én nem magamat rejtem el, hanem az érzéseimet. Megtanultam elrejteni őket. Ezáltal erősebb lettem. Már nem élek a múltamban, már nem szenvedek a múlt problémái miatt. Haladok előre... Ha vissza is fordulnék? Túl sokáig szenvedtem már azon az úton ahhoz, hogy még egyszer visszaforduljak.