végül eljött a pillanat.. a nagy találkozás. igazán sokáig húztam... épp addig ,amíg lehetett és az még nem volt káros. sokszor volt úgy,hogy se kép se hang se semmi.. csak álltam ott és bámultam,mint egy hülye, aki nem tudja ,hogy mi zajlik körülötte. Próbáltam mindig elhessegetni a gondolataimat,de valahogy mindig újra és újra ott kötöttem ki. A pillanatnál ,amikor a képkockák elmosódnak majd kialszanak én pedig magatehetetlenül sodródok egy árral,amit szinte lehetetlenség megállítani. Mindig is tudtam,hogy ez most más... Mást,mint ami az elmúlt nagyjából másfél évemet meghatározta. Nem tudtam és még most sem tudom megmagyarázni,hogy mi mindaz,ami magával ragad.. Talán a kisugárzás.. hm.. igen.. talán ez a szó mindent magában hordoz,amit gondolok. Szörnyű,hogy egy ember mennyi mindent hordoz magában önakaratán kívül és az még szörnyűbb,hogy mindezt tudatosan hogyan tudja alkalmazni, majd saját hasznára fordítani...
Sokat gondolkoztam az elmúlt hónapok eseményein,.. sokat olvasgattam beszélgetéseket és tudom,hogy mit akar..ő is tudja,hogy én mit akarok..
az ég világon semmit... hiszen mind a ketten tudjuk,hogy ez az egész egy hazugság.. elmondta, felfogtam, tudom. és nem is kergetem magam hamis ábrándokkal. nem gondolok túl semmit csupán kíváncsian és izgatottan várok minden egyes új pillanatot.
A legszebb dolog még is az az egészben,amikor már az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon mozog minden és a percek szinte repülnek és te csak nevetsz és nevetsz...
De amikor megpillant,akkor nem kapsz levegőt.. nem tudsz semmit tenni,mert bénulnak érzed magad és csak azt érzed,ahogy a szíved kalapál eszeveszetten... mind egy 30 perces cardio után..
"egy ordító tömeg áll közém és közéd"
