Nehéz ezzel megküzdeni,hiszen soha nem lehet tudni,hogy ki távozik el a közvetlen környezetünkből. Iszonyatosan nehéz egy ilyen fájdalmat cipelni hosszú,hosszú ideig,de egyszer eljön az a pont,amikor már nem lehet tovább vinni,,elesünk és minden felborul... Látni,ahogy egy élet egyik pillanatról a másikra elmúlik,,megszűnik.. épp abban a pillanatban,amikor minden terv és lehetőség elé tárul.
Rossz minden nap szembenézni azzal a fájdalommal,amit a távozása okoz és azzal,hogy egyszercsak az emberek szíve üressé válik. keletkezik egy hatalmas űr,amit soha nem lehet begyógyítani, csupán az ember az idő múlásával megtanul együtt élni ezzel a rohadtnagy tátongó űrrel. A fájdalom soha nem múlik el. Azonban muszáj megértenem,hogy a lélek ilyenkor már megnyugszik és semmi de semmi nem árthat már egy angyalnak. Nincsenek gondolok..olyasfélék,amelyek a földön mint rosszat okoznak. Ennek ellenére nem tudom elfogadni az elmúlást.. nem tudom megérteni,hogy miért van ez így kitalálva és miért kell,hogy ez ennyire fájjon? Hiszen így sem egyszerű az élet,, mert nem.. és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan lehetséges egy ember elvesztése és hogyan lehet ezen túllépni? Hogyan kell ezt a helyzetet kezelni?? Mi erre a gyógymód?? Szerintem nincs.. erre nincs gyógymód és a fájdalom soha nem múlik el.. nem tud az vigasztalni,hogy körülöttem mindenki boldog.. hiszen senki nem tudja azt,hogy bennem mi játszódik le.. hogy mi az,ami miatt én ezen nem tudok túllépni..sajnos én sem tudom.. csak értem,ahogy belül feszít, egyre több és több dolog jár a fejemben és lassan érzem azt is,hogy már megbolondulok... egyre több "véletlen" történik,ami méginkább rátesz erre a belső nyomásra és összeroppanok.
Búcsúzni mindig nehéz.. igaz..találkozunk még egy szebb világban,de addig a fájdalom megmarad..
és nem... nem tudom elfogadni az elmúlást!!
Simon emlékére..
